szerző: nordi

Miután már több mint egy hete elveszí­tettünk minden kapcsolatot Alekával, a kapnikbányai ufós videó készí­tőjével, aki sem telefonüzeneteinkre, sem emailjeinkre nem válaszolt, kezdtünk aggódni a sorsa miatt.
Ráadásul egyre több email és privát üzenet jött be az oldalra, melyekben olvasóink a beigért ufós videót követelték. Egyre erőszakosabbak lettek és már nem elégedtek meg a ufókról készült fényképek csócsálásával.

Fulldragonnal megbeszéltük a helyzetet és rájöttünk, nincs más hátra, mint visszamenni a helyszí­nre. Mivel elég nagy a távolság és az útviszonyok is rosszak, mindketten szabadnapot vettünk ki, összedobtuk az üzemanyag árát, az autót megpakoltuk szendvicssel meg sörrel és már kora reggel útnak indultunk.

A városkához közeledve nagyon elcsodálkoztunk, mert a bevezető utat aszfalt borí­totta és alig-alig találtunk néhány kátyút, és a városka is mintha megváltozott volna.
Nem sokat teketóriáztunk, irány tovább az Alekáék háza! Furamód megváltozott itt minden, mindenütt rendbetett porták, üzletek és bankfiókok fogadtak.

- Hát, azért miattunk mégse kellett volna ekkora felhajtást csinálni! poénkodott fulldragon, de már a hangjában ott fészkelt a kétség és a bizonytalanság.

A hegyoldalban megbúvó, lepukkant bányászvárosnak alig találtuk nyomát.

Eltévedtünk! Sebaj, vissza a városka elejére. Még jó, hogy a múltkori cikkemben bejelöltem google mapson a koordinátákat...
Dzsipiesz bekapcsol, motor indul, útvonal újratervez!
Pár perces út és újra ott vagyunk a hegyoldalba épí­tett üzletsor előtt. Alekáék házának viszont nyoma sincs, a parkolóban sincs nagy élet.

Tehát, elkezdünk kérdezősködni, fényképeket mutogani. Nehány vastagnyakú kigyúrt fickó tisztes távolságból, észrevehetően szemmel tart bennünket.
Mindenki figyelmesen meghallgat, majd fejüket csóválva elsunnyognak.
Alekáékról senki sem hallott.

Kezdtük kellemetlenül érezni magunkat és éppen feladni készültünk, mikor Aleka képére mutogatva, egy idősebb néni elkezdte a kerszteket vetni, majd súgva szólt, hogy kövessük.

Letértünk az első kisutcán, majd három ház után egy sikátorban találtuk magunkat.
Itt már a megszokott nyomor fogadott. A mama behí­vott a házba és leültettt bennünket, majd bocsánatot kért, hogy nincs mivel megkí­náljon. Mi is feszengtünk a széken, mert mindenünket az autóban hagytunk. A néni előszedett egy faragott szuvas fakazetátt és a megsárgult ezer éves képek és okmányok közül kiválasztott egy fényképet és elénk tette. Teljesen ledöbbentünk.



A megsárgult képen, jól kivehetően, Aleka alakja látható, előtte az elmaradhatatlan laptopja, mellette a videókamera. A kép pontos mása a mi fényképünknek, melyet alig pár napja a kiránduláson készítettünk.

A néni elmesélte, hogy a férje még az 50-es évek közepén, az erdőben találkozott egy csodálatos kislánnyal aki tündér volt és egy tisztáson a füben feküdve egy világító könyvben képeket nézegetett.

A férje odament hozzá, megkérdezte töle, hogy hol lakik, mire a tündér az égre mutatott, ahol egy kristálygömb lebegett hangtalanul a fák felett, a közepében pedig rózsaszí­nes fények villogtak, de semmi ijesztő nem volt benne. A kislány egy másik világról mesélt neki, ami a csillagok között van, de figyelmeztette, hogy azt amit mondott csak később fogja majd megérteni. Majd búcsuzóul néhány képet adott neki ajándékba.

(paramoral)

(- folytatjuk -)