szerző: horpad

Előrebocsátom, nem hiszek sem az Ősrobbanásban, sem a hozzá rendelt szingularitásban… És semmilyen más teremtéstörténetben sem hiszek… Számomra az egyedüli elfogadható ráció a folytonosság, pontosabban a változások folytonossága.

A tudományos ismerettár nap mint nap új adatokkal bővül, köszönhetően műszereink folyamatos fejlődésének és tökéletesítésének. Ám ezek az új információk nem mindig férnek bele a régebben összerakott elméletekbe és modellekbe.

- Nos, ilyenkor születnek a kompromisszumos kényszer hatására az újabbnál újabb teóriák és elméletek.

Olvashattunk már a tér 13 dimenziójáról, brán és húrelméletekről, párhuzamos univerzumokról, időutazásról, térugrásról, féreglyukakról, a tér meggörbítéséről (az külön teccik, hogy mindig ugyanazt a papirlapot használják ennek illusztrálására) .... és még hosszan lehetne folytatni a sort.....
Pedig "az igazság nem bonyolult - az igazság egyszerűsít"... (Exupéry után szabadon...)

A lavinát talán egy ’apró’ felismerés indította el.: Az Univerzum folyamatosan tágul…
És az Ember önmagát tagadta volna meg, ha nem kezd azonnal a történések rekonstruálásába. Így a trendek visszamenőleges meghosszabbításából egy nyilvánvaló metszéspont jött létre, a Minden kezdete.

Ám ez igen nagy hiba volt...
Mert ha valamihez kezdetet rendelünk, az eleve nem lehet a másik irányban sem végtelen, csakis véges.

A tér és idő egymástól elválaszthatatlanok, tehát egy bizonyítottan táguló térhez feltétlen táguló idő tartozik. A jelenlegi szemlélet ott hibázik, amikor a napjainkhoz kalibrált lineáris időskálát próbálja meg hozzá igazítani a folyamatosan táguló térhez.
De már az elmélet születésénél kiderült, hogy az Ősrobbanás időpillanata sem illeszthető közvetlenül az idő és tér változási trendjéhez. Szükség volt tehát egy köztes időszakra, egy közdarabra, egy illesztő elemre... Ez lett a Szingularitás, amely minden törvények felett állt, és nem volt köteles alávetni magát a fizika játékszabályainak.

És mi van akkor, ha mindez másképpen történt..?
Próbáljuk meg modellezni visszamenőlegesen úgy a múltat, hogy a változó kiterjedésű térhez egy vele arányosan változó, dinamikus időskálát rendelünk. – És így nincsen metszéspont.!!! – Csak két egymáshoz érintőlegesen közelítő exponenciális görbe....

Így az Ősrobbanásként nevesített időpillanatban már ugyanez az univerzum létezett, bár a jelenlegi méretének töredékére zsugorodva, és közben az idő minden percében százezer évek zsúfolódtak össze.
- A csillagok életciklusa is ismert... Születnek, majd kiégnek és elpusztulnak, miközben újabb csillagok születnek. A forgatókönyv akkor is ez volt, és azóta sem változott... Két egymástól száz fényévre eső csillag közt az utat a fény akkor is egy évszázad alatt tette meg, csak éppen az időpontnak megfelelő időléptékben számolva.

Ugyanakkor a maradéksugárzásként aposztrofált 2.7 Kelvin szerintem nem más, mint egy zártrendszer termodinamikai egyensúlyát fenntartó egyik tényező. Tágulásra volt szükség ahhoz, hogy a jelenlegi értékére csökkenjen. Feltételezhető, hogy 13 milliárd évvel ezelőtt ez az érték sokkal magasabb volt. A tágulás előbb-utóbb meg fog állni, sőt vélhetően visszafordul. A vele együtt csökkenő háttérsugárzás ugyanis nem lépheti át az abszolut értéket, a 0K°-t.
Emiatt a fenti ábra modellje sem lehet tökéletes, mivel csupán a folytonosságot vetíti elénk. Sokkal inkább közelítünk a valósághoz, ha a két exponenciális görbét tükrözött szinusz görbékre cseréljük.


Mindkét függvénygörbére jellemző, hogy nincsenek lineáris szakaszaik, ugyanakkor bármely pontjuk kiszámítható. Így az Univerzum kiterjesztett történelme folyamatosan táguló és zsugorodó ciklusok összességéből fog állni, melyek időszakosan gyorsuló és lassuló trendeket követnek.
- A gondolat nem új. A "Nagy Bumm" és a "Nagy Reccs" elméletek születésekor már létezett egy harmadik teória is... A pulzáló Világegyetem ötlete. Csak sajnos feledésbe merült.... kár érte.

(paramoral)

(- folytatjuk -)