+ A | - a | Visszaállít
2013. ápr.
27
  Fortélyos félelem
szerző: Karafiáth Orsolya

„Kiráz a hideg, ha arra gondolok, hogy az életünkben a rengeteg szorongás egy szintre került a testiséggel vagy a romantikával.”

Ahhoz már hozzászoktam, hogy a bulvárcikkek címei általában bombasztikusak, hatásvadászok, becsapósak – főleg a neten. Mindegy is, mi van magában a cikkben, a lényeg csak egy: a kattintásszám. Úgy tíz éve azt képzeltem, hogy mint minden divathullám, ez is lecseng majd, és nem lehet az olvasókat többé megvezetni, mert átlátunk a szitán, és emiatt belátják a szerkesztők is, hogy a sok minicsalás nem vezet eredményre. Nem ez történt. A jelenség elharapódzott, beszivárgott a komoly lapokhoz is, mi több, már a kulturális portálok is eszement ötletekkel próbálnak, mondjuk, egy nagyszerű íróval készült mélyinterjúhoz vagy egy könyvkritikához odacsalogatni minket.

Csak a hívószavak változtak meg. Persze az örök sláger a szexualitás maradt. Egy-egy bizsergető, csiklandozó, sokat sejtető utalás láttán máris lecsap a kéz, kezdődhet a nagy leselkedés. Aztán meg csalódunk, mint a kukkoló, aki azzal szembesül, hogy mire megtalálta a távcsövét, már be is húzták az orra előtt a függönyt. Mindezt elfogadtam, ilyenek vagyunk, ez örök emberi, változás nem várható.

Az a tendencia azonban megijeszt, amely az utóbbi időben egyre erősödik – a félelem, a szorongás meglovagolása. Nézzünk csak meg egy tetszőleges weboldalt, vagy lapozzunk fel akármilyen újságot, kapcsoljunk bármely csatornára, és csak a címeket, a beharangozást figyeljük. Rettegés itt, borzalom ott, velőtrázó sikoly az éjszakában, utolsó hörgés, feladta a küzdelmet, nem mer az utcára lépni, még egy holttest, beleőrül a fájdalomba, lecsapott, letaglózott, feldarabolták, ilyesmi. Legtöbbször – kivéve, mikor valóban rémes, megtörtént eseteket tálalnak – a cikk egy újabb adórendeletről vagy valami celeb aktuális bánatáról szól.

Kiráz a hideg, ha arra gondolok, hogy az életünkben a rengeteg szorongás egy szintre került a testiséggel vagy a romantikával. Hogy ugyanakkora, ha nem nagyobb helyet kapott. Már mi magunk keressük, hogy borzonghassunk, sőt, néha fel sem tűnnek a hangzatos, ám erőszakra utaló bejegyzések. Ennél már csak az érdekesebb, hogy a programok is erősen építenek a hideglelésre. Gondoljunk csak arra, milyen várólisták vannak azokra a kiállításokra, ahol konkrétan ijesztgetnek minket, vagy éppen a hétköznapi, megszokott paranoiánkat erősítik minimum a százszorosára. Én magam is elmentem egy-egy ilyenre, legutóbb könnyek között, sikoltozva futottam a szabad levegőre, egy oszló hullaimitációval a nyomomban.

Miért van erre szükségünk? Nem elég a megszokott, sajnos már a zsigereinkbe épülő bizonytalanság, a rémálmok, a pánik? Lassan arra kell gondolnom, hogy nem, nem elég. Látnunk kell, hogy lehetne minden sokkal rosszabb is. Miután végigstresszeltem egy bunkerban a délelőttöt, ahol az orrom előtt műpatkányok lakmároztak egy hullahalmon, arra gondoltam délután, hogy nem is idegesít annyira, ha a szomszéd egy béna slágert üvöltet negyvenedjére, vagy hogy megint nem utalták el valami pénzemet. Az erős, hirtelen sokk felszabadító erejű. Az egészben csak az az igazán félelmetes, hogy a művi rettegés szintje úgy emelkedik, ahogy az életünkben a feszültségek. Már nem elég egy laza krimi vagy egy régifajta horror. Ezekben a műfajokban is emelni kell az adagot. Egy a jó hír csupán: bizonyított tény, hogy mindez fogyaszt – parázás közben kétszáz kalóriával többet égetünk el…

forrás:/metropol/
Oszd meg:   Facebook MySpace Buzz Digg Delicious Reddit Twitter StumbleUpon