í‰letünknek mintegy harmadát töltjük alvással. S aki alszik, az álmodik is, derült ki tudományos kutatások eredményeiből. Ez tény, annak ellenére, hogy sokan azt állí­tják: sohasem álmodnak...
Mi is tulajdonképpen az álom, és miért van rá szükség?

Egyes szakértők szerint az álom annak bizonyí­téka, hogy idegrendszerünk alvás közben is működik.

í‰s hogy egy, az emberi szervezet számára fontos folyamatról van szó, mi sem bizonyí­thatja jobban, mint a fent emlí­tett tény, mely szerint minden ember álmodik.

Szervezetünk bizonyára nem pocsékolná energiáit pusztán azért, hogy mi "mozizhassunk" alvás közben. De akkor vajon mire jók az alvás közben látott képsorok?

Vannak, akik úgy vélik, az álmok segí­tenek feldolgozni, s ezáltal mintegy megoldani, illetve semlegesí­teni napi szinten a hétköznapok konfliktusait, problémáit.

Mások szerint az álmok az agy, az emberi gondolkodás, sőt az egyéniség fejlesztéséért is felelősek: kutatásokkal bizonyí­tották, hogy a gyakran álmodó emberek kreatí­vabbak, mint akik kevesebbet álmodnak. Természetesen felmerülhet a kérdés, vajon a kreativitás, szí­nesebb önkifejezés ebben az esetben valóban következmény-e, avagy pont fordí­tott a helyzet, s a szí­nes álmok egyfajta "más sí­kon jelentkező" művészi alkotások?

A történelem folyamán számtalan elképzelés született, különböző - leggyakrabban misztikus - funkciót tulajdoní­tva az álmoknak.
Valószí­nűleg az őskor "maradványa" azaz ókori elképzelés, mely szerint az álmok összeköttetésben állnak az emberfeletti lények világával, s ezekben az istenek és démonok nyilatkoznak meg.

Azt kellett hinniük, hogy az álomnak valami fontos célja van az álmodóval, rendszerint az, hogy megjósolja a jövendőt.

Nem sokkal később Arisztotelész álmokkal foglalkozó í­rásaiban az álom már pszichológia tárgya. Az álmot úgy határozza meg, hogy az az alvónak - alvás alatti - lelki tevékenysége.
Sigmund Freud szerint minden álom értelmes lelki képződmény, amely megfejthetővé válik azáltal, hogy meghatározott helyen beillesztjük az ébrenlét lelki működésébe.

ím mielőtt valaki arra a következtetésre jutna e kijelentés olvastán, hogy ez tulajdonképpen roppant egyszerű dolog, tudnia kell, hogy a pszichoanalí­zis kőkemény fájába készül vágni a fejszéjét. Az emberi agy és az emberi gondolkodás titokzatosságát csak növeli, hogy álmaink nem "egyenesen" üzennek nekünk, hanem bonyolult szimbólumokon keresztül, amelyeket csak úgy tudunk saját életünk történéseire vonatkoztatni - ahány ember, annyiféle álom! - ha álmaink rendszeres megfigyelésével tapasztalatokat szerzünk.

Sokszor egy élet is kevés ahhoz, hogy valaki elfogadhatóan megismerje önmagát... Az álmokban az összefüggések ritkák, akkor is sajátos módon jelennek meg. A tér, idő és okság meghatározott rendje felbomlik. Gyakran lényeges összefüggések éppen ellentétes formában jelennek meg. Mindezek alapján olybá tűnik, mintha az álombéli tudat valamiféle ősi, ember előtti tudat jellegét őrizné. Ez az elképzelés egybehangzik a pszichoanalitikusok azon vélekedésével, mely szerint az álmok a tudattalan termékei.

í‰s vajon mi a helyzet az álmok tartalmával? Mitől függ az, hogy valaki mit álmodik? Az elfogadott nézet szerint csak olyasmit láthatunk álmunkban, amit ismerünk, amiről információnk van. ím bizonyára mindenkinek voltak már olyan álmai, amelyeknek képeit - szörnyűséges, csodálatos, vagy éppen misztikus - sehogy sem tudta semmiféle korábbi tapasztalatával magyarázni. Esetleg olyanok, melyek valóságosak, logikusak, s érzelmileg megrázóak. Mintha nem is álom lett volna...

"- Fent voltam a Hódmezővásárhelyi Bercsényi Miklós laktanyának a gyengélkedőjén, a csapatsegélyhelyen. Ez akkoriban átmeneti időszak volt, a következő állomány vonult volna be. Azon az éjszakán teljesen egyedül voltam a segélyhely kórtermében. Korán lefeküdtem, s gyorsan el is aludtam.
í‰jjel, úgy egy-két óra között felébredtem és erős zúgást hallottam a fejemben. Próbáltam az ágyban megmozdulni, de nem tudtam. Talán öt-tí­z perc telhetett el addig, mí­g sikerült, ekkor a hátamra fordultam. újabb néhány perc múlva fel tudtam ülni.
Az ágyam végétől kb. két méterre állt egy asztal. Ezen az asztalon pillantottam meg a 130-140 cm körüli kis emberkét. Tisztán ki lehetett venni minden részletet rajta, ugyanis az ablak felől tölcsér alakú fénycsóva világí­totta meg.
Szerettem volna megmozdulni, vagy legalább megszólalni, de ismét nem tudtam. Eközben folyamatosan hallottam a hangos zúgást és egy kicsit fájt a fejem. A kis alak közben csak állt mozdulatlanul, majd rövid idő múlva megszólalt. A szája nem mozdult, és a hangját nem a fülemmel hallottam, hanem a fejemben. Azt mondta, hogy vigyázzak magamra, mert fontos vagyok számukra.
Azóta sokat gondolkodtam, vajon mit értettek ez alatt, de nem tudtam rájönni. A fény egy ideig változatlan maradt, a kis alak viszont halványodni kezdett. Végül a fény is, az alak is eltűntek.” - emlékszik vissza Dömény Tibor.

Aki szokott álmodni, az rögtön rájön, miért nem lehetett ez álom. De hogy megkönnyí­tsem az álomországban ritkán barangolók dolgát, elárulom a "megfejtést": sohasem álmodunk állóképeket.

ílom az álomban, valószí­nűleg mindannyian átéltük már a különleges élményt, amikor felébredünk, valami történik velünk - napi munkát végzünk, rémes, vagy éppen kellemes dolgok részesévé válunk, stb. - azután amikor éppen rá akarunk csodálkozni a lottón nyert fantasztikus bankjegykötegre, hopp, ismét felébredünk. í‰s akkor jövünk rá, hogy korábban csupán álmodtuk, hogy felébredtünk...
A fenti történet maximum ebbe a kategóriába férne bele, de azt hiszem, közelebb jutunk az igazsághoz, ha a fiatalember beszámolóját egy valóságos, éber állapotban megélt találkozás emlékeiként fogadjuk el.

Ugyanilyen különös az a '94-ben történt eset, melynek helyszí­ne Makó, azon belül pedig egy kórházi szoba. úgy tűnik, az alföldi városok kórintézeteiben délelőtt van ugye, az orvosi vizit, délután a professzori vizit, éjszaka pedig „jönnek az idegenek”... Félretéve a tréfát, lássuk a történetet.

- "Autóbaleset miatt kerültem be egy héttel korábban a kórházba - kezdi beszámolóját János bácsi, a makói festő.
- í‰jfél körül lehetett, négyen voltunk a szobában, de a többiek már aludtak. Egyszer csak arra figyeltem fel, hogy az ablakon keresztül nagyon erős fehér fény áramlik be a szobába. De nem csóvaszerűen, hanem inkább úgy behömpölygött, és ettől nappali világosság árasztotta el a kórtermet. Az egész mintha úgy kvarc-szerűen csillámlott volna. A következő pillanatban öt vagy hat alak "suttyant" be az ablakon, majd arra eszméltem fel, hogy már ott állnak az ágyam mellett."

János bácsi a mai napig sem érti, hogy ki ültette fel. Elmondása szerint magától biztosan nem lett volna rá képes. A következő emlékképe mégis az, hogy ül az ágy szélén, és a lábai lefelé lógnak.
Rendkí­vüli megfigyelőképessége a segí­tségére volt abban, hogy jól megnézze látogatóit, majd később pontosan le is í­rja, amit látott.
- "Ott álltak sorban az ágy mellett. Az, aki mellettem állt, rám figyelt. Felemelte a kezét és elkezdte tapogatni a mellkasomat. Közben nagyon furcsa makogó hangokat hallottam. Mintha beszélgettek volna."

A szkeptikus tábor valószí­nűleg ebben a pillanatban hördül fel egyöntetűen: ez csak álom lehetett, semmi más. ím a dolog korántsem ennyire egyszerű, hiszen - bár megvan benne az álmok néhány jellemzője - az idős festő által leí­rt különös részletek, amelyeket mégis rendkí­vüli pontossággal idéz vissza, másra utalnak.

De egy pillanatig játsszunk el a gondolattal, hogy mégis a manapság oly szí­vesen emlegetett kollektí­v tudattalan a felelős a felszí­nre kerülő képsorokért.
A kollektí­v tudattalan lényege, hogy az emberiség összes emléke hozzáférhető bárki számára a saját tudattalanján keresztül, természetesen a megfelelő módszerek alkalmazásával. Ha ezt elfogadjuk, elfogadjuk azt is, hogy az emberiség - vagy egyöntetűen, vagy egyedenként - valaha kapcsolatban állt - vagy áll - idegen civilizációkkal. Logikus, nem? Akkor viszont min vitatkozik a szkeptikusok és az ufóhí­vők tábora?!"

- "í‰rdekes, se fájdalmat, se félelmet nem éreztem- folytatja az idős művész a visszaemlékezést. - A ruhájuk - ha egyáltalán viseltek valamit - nagyon különös volt. Ugyanis nem lehetett elkülöní­teni: teljesen testhez simuló lehetett, és zöldes sárgás szí­nben csillogott. A testük egészen vékony, vézna, aránytalanul nagy fejjel. A kezük túl hosszúnak tűnt és nem látszott, hogy lett volna könyökük. Az ujjaik is sokkal hosszabbak az emberénél, és inkább karomszerű az ujjvégződésük. De a legérdekesebb mégiscsak a szemük. Sötét, kékes fekete szí­nű, és nagyon szuggesztí­v. Talán azért, mert nem látszott a szemfehérje, vagy esetleg a nagy méret, nem tudom. De az biztos, hogy mikor rám nézett, úgy éreztem, teljesen belém lát."

Hogy a következő történet milyen feliratú skatulyába illik, már nehezebb eldönteni. Bár a főszereplő - ismét a pitvarosi fiatalember, Dömény Tibor - álomként aposztrofálja a látott képsorokat, véleményem szerint a dolog eléggé kétesélyes.

- "Ugyanabban a laktanyában tartózkodtam, ezúttal azonban nem a segélyhelyen, hanem a lakókörletben.
Egy éjszaka azt álmodtam, hogy a gyakorlópályán vagyunk kint - egy erdős részen - éjszakai harcászati gyakorlaton. A harci járművek álcázását végeztük éppen, amikor a századparancsnokom elküldött felderí­teni a terepet. Elindultam, elmentem az erdő távolabbi felébe, ahol lényegesen sűrűbbek a fák, és van ott egy kis tó is.

Ahogy gyalogoltam körbe a parton, hirtelen zajt hallottam. Megálltam egy kisebb bokor mellett és elnéztem a ví­z irányába. A tó fölött megláttam egy objektumot; olyan alakja volt, mint két egymásra fordí­tott tányérnak. A legszélesebb pontjáról indulva fények futottak rajta körbe végig. Gyenge fény volt, csak a felszí­nt világí­totta meg az objektum alatt, amelyből egy cső nyúlt a ví­zbe. Figyeltem egy darabig, majd a cső lassan visszahúzódott a tárgy aljába. Rövid idő múlva az ufo alatt sűrű, ködszerű párafelhő képződött: alulról szinte teljesen eltakarta.
Néhány perc múlva a tárgy emelkedni kezdett, de igen különös módon: nem az objektum látszott mozdulni, hanem úgy tűnt, mintha a párafelhő emelné a magasba.
Emelkedett felfelé, egészen a fák tetejéig, ekkor a pára ritkulni kezdett, majd teljesen szétoszlott. Az ufo még látszott: lassan, átlós irányban távolodott, majd eltűnt."
A történet egy álmot mesél el. Elvileg. De van egy-két különös momentum, amely esetleg kétségeket ébreszthet a kalandosabb fantáziájú olvasóban.

Az első fontos dolog, hogy a fiatalember "álma" - a szokványos álmoktól eltérően - igen logikus, részletgazdag, s nagyon lényeges, hogy ezekről még évek múltán is pontosan ugyanúgy tud beszámolni, mint az ominózus, ébredést követő napon.

A másik emlí­tésre méltó tényező, hogy beszámolója mintegy megerősí­tett néhány információt, amelyet az Ufo Controll Hálózat vezetője, Sós Tibor már korábban is hallott néhány ufóélményt átélt szemtanútól.
- "Több beszámolóban találkoztam már olyan idegen űrjármű leí­rásával, amely vizet vett fel. Szintén ilyen jellemző momentum a párafelhő, amely ezt követően körbeveszi az ufót. Ezek teljesen logikusan beleilleszkednek abba az információcsoportba, amelyet kutatómunkám során gyűjtöttem össze és rendszereztem. Számomra ezek a legfőbb bizonyí­tékai annak, hogy a fiatalember esetleg mégsem álmot látott."

Sigmund Freud vélekedése szerint az álom "királyi út a tudattalan megismerésében." Talán még hosszú-hosszú ideig kell várnunk, mí­g megtudhatjuk, vajon honnan is származnak az éjjel alvás közben látott csodás, rémisztő, hétköznapi, illetve reggelre elfeledett képsorok, az azonban bizonyos: álmainkból sokat tanulhatunk önmagunkról, s életünk sokkal szegényebb lenne nélkülük.

forrás:/NegyedikDimenzió/

By Morgó Sapiens

Elgondolkoztató videót osztunk meg most az emberi civilizáció múltjával kapcsolatban. A film erossége, hogy nem valamiféle kizárólagos elméleti dogmát próbál felállí­tani, hanem rengeteg konkrét régészeti lelet kapcsán indí­tja el a teljesen logikus kérdést: vajon tényleg primití­vek voltak az emberiség osei?

Vajon tényleg a huszonegyedik század embere a fejlodés csúcsa? Mit tud kezdeni a mai hivatalos történelemszemlélet azokkal a leletekkel, melyek világ szinten egyre több helyen bukkannak elo és a napnál világosabban bizonyí­tják a jelenlegi dogmák tarthatatlanságát és hamisságát? (Jó mélyen elhallgatja, múzeumok jól orzött pincéibe számuzi vagy megsemmisí­ti oket.)

A boszniai piramisok kapcsán már a 30.000 éves múlt sem meghökkento senkinek, aki tanulmányozta már ezt a területet, a filmben szereplo leletek pedig zömében 10.000 évnél jóval régebbiek, az elkészí­tésükhöz szolgáló technológiák pedig a mai kor emberének is fejtörést okoznának olykor.

Hogyan lehetséges akkor, hogy mindezeket holmi primití­v, kobaltával rohangászó egyedek készí­tették volna el? Véleményem szerint a mai történelemszemléletet csak az elitnek az emberi tudatosságot mindenáron uralni akaró törekvései tartják fennt.

A világszerte hatalmas mennyiségben található bizonyí­tékok mind egyértelmuen azt mutatják, hogy az igazság nagyon messze áll attól, amit ma „történelemoktatás” cí­men az emberi tudat manipulálására használnak fel.

A spiritualitásuktól megfosztott emberi tömegek, pedig jelenleg könnyen manipulálhatóak a múltjuk igazi ismeretének hiányában. (Atlantisz és Lemúria „legendája” lassan egyre közelebb kerül a tudományos bizonyí­thatósághoz a napjainkban visszatarthatatlanul felszí­nre töro igazság fényében.)



A filmben megfigyelhetoek egyes leleteken különleges í­rásjelek. Ezekrol több helyen üvölt a rovás és ékí­rás alapú osi kultúrákkal való rokonság, illetve párhuzam. A fenti kép a filmben Klaus Dona szerint preszanszkrit í­rásjeleket tartalmaz, és o igen óvatosan fogalmaz. ím aki ismeri a magyar rovásí­rást annak nem kell nagy erolködés hogy felismerjük rajta rovásábécénk jeleit.

Az Orion (Nimród!) csillagjegy szerepe a bemutatott tárgyak egy részénél pedig a sumí­r-pártus-szkí­ta-hun-magyar vonal szempontjából nézve enyhén szólva is nem elhanyagolható súlyú kérdéseket vet fel. De nem folytatom, inkább mindenkire rábí­zom, hogy miként értelmezi a filmben szereplo tényeket.

forrás:/facebook/

III. Amenhotep fáraó alabástromból faragott szobrát tárták fel Luxorban, nem messze a Memnón-kolosszusoktól.
Mint Záhi Havvász, az antikvitásokat felügyelő egyipromi miniszter honlapján olvasható, a hatalmas szobor ülve ábrázolja az uralkodót. A fáraó nemeszt, azaz uralkodói csí­kos fejfedőt, dúsan redőzött sentit - ágyékkötőt - visel, s gondosan kifaragták a királyi szakállt is.

A fáraó arcát a királyi portréművészet remekének nevezte Egyiptom "főrégésze". Az ókori mesterek "kozmetikumokkal" gondosan "körülrajzolt" mandulavágású szemekkel, rövid orral, és húsos ajkakkal ábrázolták királyukat. A fej 120 centi magas és nagy méretei ellenére az arc arányos és igen gondosan kidolgozott.

A szoborra egy átjáróban bukkantak, amelyek a halotti templom harmadik pülonja - kapuépí­tménye - felé vezet, 200 méterre az első kaput őrző Memnón-kolosszusok mögött.

"A szobor egy kolosszuspáros északi tagja, amelyeket egykor a harmadik pülon elé helyeztek" - hangsúlyozta Záhi Havvász, aki szerint mindkét szobrot még az ókorban egy földrengés döntötte le, ám némely részük még mindig kiemelkedik a Ní­lus hordalékából. A két szobor töredékeit a tervek szerint feltárják és restaurálják.

Hurig Szuruzian ásatásvezető régész egyedülállónak nevezte a kolosszust, mivel ekkora méretű szobrokat ritkán faragtak a drága alabástromból. A halotti templomban felállí­tott szoborpáros, amelyek magasságát az archeológus 18 méteresre becsülte, az egyetlen fennmaradt példa erre.

A régészeknek a központi udvar kövezetének egy részét is sikerült feltárniuk, ahogy megtalálták egy granodioritból faragott istenszobor fejét.

Felfedezték azt a vörös kvarcitsztélét, amelynek eredeti magassága elérte a 9 métert.Eddig 27 töredéke került napvilágra, s a szakemberek az ókori műremek négyötödét állí­tották helyre. A restaurált részen III. Amenhotep és főfelesége, Tije látható, akik ímon-Ré, valamint Szóker, a halottak istene előtt áldoznak. A sztélé többi részén a templomok felsorolása olvasható, amelyeket III. Amenhotep a thébai istenek tiszteletére épí­tett.



Amenhotep az ókori egyiptomi XVIII. dinasztia és az újbirodalom egyik legjelentősebb fáraója. Harmincnyolc éven át tartó uralkodása alatt Egyiptom hatalma egyik csúcspontját érte el, a birodalomban béke és bőség honolt, virágzott a kereskedelem és a kultúra.

Halotti temploma - mai nevén Kom el-Hetan - Thébában, a luxori templommal szemközt, a Ní­lus nyugati partján épült. A fáraó palotájától, Malkatától nem messze álló épület a maga idejében Egyiptom legnagyobb területű temploma volt, nagyobb még a karnaki templomnál is. Mára szinte teljesen elpusztult, csak a fáraó hatalmas szobrai maradtak fenn, amelyek egykor bejáratánál álltak és amelyeket Memnón-kolosszusok néven ismernek.

forrás:/ MTI/