A hí­rhedt Bermuda-háromszög a rossz, a veszély szinonimájává vált az elmúlt évtizedek alatt. Földrajzilag a floridai Miami, a Bermuda-szigetek valamint Puerto Rico a képzeletbeli háromszög csúcsai, ahol százával tűntek már el repülők, hajók, a mindörökre odaveszett emberek száma pedig több ezerre rúg.


Hipotézisekben jól áll a világ a járművek eltűnését illetően:

A legbizarrabb a földönkí­vüliekre gondolni, akik az elképzelések szerint a tenger mélyén tartanak fenn egy UFO-leszállóhelyet, és még ki tudja mi mindent.

A levegőben örvénylések fordulnak elő, akár a ciklonok. Az itt áthaladó Golf-áramlatból elszakadó, örvénylő mozgású kisebb áramlatok gyűrű alakúak, átmérőjük elérhetik akár a 100km-t is, í­gy a rezgő levegő interferál az élő szervezettel, amely meghaladhatja az agy tűrőképességét, és bekövetkezik a tragédia.

Belül a ví­z sebessége felgyorsul, és az itt szerencsétlenül járó repülő vagy hajó roncsait az áramlás messze sodorhatja a szí­nhelytől, ezért nem találják a mentőcsapatok szinte soha azokat.

Sci-fibe illő magyarázatok a mágneses anomáliák, melyek sok eltűnt hajó és repülő műszereiben okozott károkat, valójában féregjáratok, tehát csillagkapuk egy másik, velünk párhuzamos dimenzió kapui.

Maga a háromszög egy időhasadékot képez, amennyiben ebbe tévedtek a járművek, nyilván azonnal megszakadt velük mindenfajta rádió-összeköttetés. Talán a gépek a múltba vagy a jövőbe vesztek, és egyszer még visszatérnek.
Tény, hogy arrafelé a ví­zben igen magas a gázkitörések aránya, ezek aztán óriási metánbuborékok formájában feltörnek a felszí­nre, felemelve a hajókat , elpusztí­tva az életet odafenn.
Kr.e.8500 körül egy óriási aszteroida ütközött a Földdel, éppen ennek a titokzatos háromszögnek a területén.
Az emberi fül által nem érzékelhető infrahang a „tettes”.
Tengerrengések, hurrikánok alakí­tották életveszélyessé a környéket.
Lefelé ható légtölcsérek béní­tották meg a járműveket, esetleg erős, ingadozó gravitációs mező.

Minden 1945 december ötödikén kezdődött, nem sokkal a nagy háború befejezését követően. Az USA egyik floridai katonai bázisától - Fort Lauerdale - öt vadászgép startolt egy rutinfeladat elvégzésére. A 19-es repülőraj parancsnoka tapasztalt pilóta volt, ezredesi rangban, aki a kijelölt nap előtt vissza lépett volna a feladat teljesí­tésétől, ám ezt felettesei nem akceptálták. Az időjárási viszonyok a lehető legtökéletesebbek voltak, a megbí­zás sem tűnt veszélyesnek. Azonban hamarosan az események nem várt, drámai fordulatot vettek.

Az ezredes röviddel a felszállást követően izgatott hangon jelentette a támaszpontnak:

- úgy tűnik irányt tévesztettünk. Már nem látom a szárazföldet. A műszerek meghibásodtak. Elvesztünk! - közölte.
Forduljanak a nyugati irányba! - tanácsolta a repülésirányí­tó.
- Már azt sem tudjuk, merre van nyugat - érkezett a válasz. - Minden összeomlott, még a tenger sem olyan, mint máskor.

Az utolsó szavak a parancsnok szájából a következők voltak:

- Képtelenek vagyunk megállapí­tani, hol vagyunk!

Ekkor megszűnt a kapcsolat a rajjal, mind az öt gépnek és a kilenc embernek nyoma veszett. Kiküldtek utánuk egy mentőhidroplánt. A személyzet mind a tizenhárom tagja, a géppel együtt osztozott a többiek sorsában, ők is szőrén-szálán eltűntek.

Akkoriban több rádióamatőr is fültanúja volt az izgatott beszélgetésnek a katonai bázis és a raj parancsnoka között. A megfelelő hullámhosszra hangolva még hallották az ezredes kétségbeesett kiáltását: "Ne közelí­tsetek meg... ezek úgy festenek, mintha az űrből jönnének". Ez utóbbi utasí­tást aztán a hivatalos szervek valahogy elfelejtették megemlí­teni a vizsgálat során.

De ezzel még nem volta vége a történetnek, estefelé az amerikai bázison fogtak egy nagyon halk, titkos jelet, amit csakis az egyik eltűnt repülőgépről adhattak le, más nem ismerhette a kódot. Ám akkorra már régen ki kellett volna fogynia a gépek üzemanyagának!

1492-ben Kolumbusz mindhárom hajóján látták azt a különös, esti fényjelenséget, ami teljesen megvilágí­totta a tengert előttük, szárazföldet feltételezve, és mindez természetesen a háromszögben történt. Ehhez hasonlót pillantott meg az Apolló-12 legénysége is az űrből, mikor elhagyták a bolygó légterét. De emlí­ti a fényeket Thor Heyerdahl, a norvég kutató is, amikor éppen erre hajózott.

A Mary Celeste esete 1872 decemberében történt. Egy brit hajó tartott New Yorkból Gibraltár felé, amikor szembetalálkozott egy kí­sértethajóval.

A kapitány felismerte a Mary Celeste-t, amely egy hónappal korábban hagyta el New York kikötőjét, majd nyomtalanul eltűnt. Mivel a jelzéseire senki sem válaszolt, csónakkal áteveztek a néma hajóra. Fedélzetén egyetlen embert sem találtak, úgy tűnt, mintha egyik pillanatról a másikra kellett volna elhagyniuk a hajót, minden a helyén volt.

1918-ban az amerikai haditengerészet Cyclops nevű, 19 000 tonnás szállí­tóhajója vált köddé, a 309 tengerészével együtt.

1971-ben egy brit repülőgép utasai és személyzete különös kalandot éltek át Bermuda felé haladva. Menet közben minden elektronikus berendezésük elromlott, a pilótának végül is sikerült szerencsésen landolnia, ám a meglepetés csak ekkor érte őket. Kiderült, hogy félórával korábban érkeztek meg, mint az fizikailag lehetséges lett volna, az üzemanyagtartály szintje is alátámasztotta ezt a képtelenséget. Ilyen és ehhez hasonló esetek már többször borzolták az utasok és a Nassaui reptér személyzetének idegállapotát. Ráadásul ezek a gépek néha el-eltűnnek a radarképernyőkről is, nem kevés riadalmat okozva a földön.

A háromszögben sok-sok optikai vagy fizikai jelenségről számolnak be szemtanúk, akik kisebb jachtokon járják a vizeket, vagy sportrepülőn közlekednek a levegőben. Furcsa repülő tárgyakról, misztikus fényekről, füstről, forrongó ví­zfelszí­nről Nem egy járműről csupán az emberek tűntek el, í­gy a hátrahagyott hajónaplót vizsgálva megtudhattunk az általuk megfigyelt részleteket az utolsó óráikból. A háromszög területén, közel a mai partokhoz, eddig is már több, régen elsüllyedt város romjaira bukkantak a búvárok és tengeralattjárók, épí­tésük idejét 12000 évvel ezelőttire datálták. Mindazonáltal az is igaz, a szigetek partjainál sok a zátonyos rész, könnyű rájuk szaladni, rossz idő esetén meg pláne.

1964-ben ketten repültek egy kis gépen a szigetek felett. Amikor landolni akartak volna, a pilóta tájékoztatta a repteret, hogy nem látja a szigetet sem maga előtt, sem a gép alatt, azonban válasz nem érkezett, csapdába estek. Eközben többen is látták őket a földről, az ő elmondásuk szerint mintegy félóráig keringett a kis magánrepülő felettük, majd tovaszállt a végtelenbe. A gép örökre eltűnt két utasával egyetemben.

Éppen ebben az évben látott napvilágot először a "háromszög" elnevezés a területre vonatkozóan, mely egy amerikai í­ró fejéből pattant ki.
Azt nem lehet állí­tani, hogy a Bermuda-háromszögnek nincs párja a világban, ugyanis "kistestvére" az Ördög-tenger, Japánnál, Tokiótól délre található, melyet Sárkány-háromszögnek is szokás nevezni. A babonás tengerészek bizton hiszik, hogy ezen a vizeken azért tűnnek el a hajók évszázadok óta, mert a térséget démonok és gonosz szellemek lakják, akik borzalmas hangokat hallatnak, és vörös fényt árasztanak magukból. Az ötvenes években a japán kormány veszélyzónának nyilvání­totta a térséget.

Mindkét helynek sajátossága, hogy az iránytűk a valódi észak felé mutatnak a mágneses észak helyett, ezért sokszor megzavarodik errefelé a navigáció.

Ezenkí­vül mindkét hely alatt igazi mélytengeri árok húzódik. Mindkét terület frekventált hely, hatalmas hajó- és légi forgalommal, í­gy százalékos arányban alig múlják felül a rejtélyes incidensek a többi tenger statisztikáit, a bizonyí­tott biztosí­tási csalásokról nem is beszélve. Ennek ellenére persze a mí­tosz minden bizonnyal még sokáig élni fog..

/L.L./

A legnagyobb kódfejtők sem értik a Voynich-kézirat néven elhí­resült könyvet, pedig évek óta kutatják.
A rejtélyes Voynich-kézirat tulajdonosáról és megtalálójáról, a lengyel-amerikai antikvárius Wilfrid Michael Voynichról kapta nevét, aki Petrus Bekxs jezsuita pap magánkönyvtárából vásárolta ki a furcsa művet még 1912-ben, Olaszországban.

A több száz éves könyv végül sok-sok állomás érintésével a Yale Egyetemen kötött ki, ahol máig nyelvészek hada töri a fejét kódolt szövegének megfejtésén.

Kí­vülről átlagos, belülről titokzatos

A Voynich-kézirat formátumát tekintve egy 15x23 cm-es, jelentéktelen kis könyv, sötétszürke borí­tóval és 235 kéziratos lappal. Beletekintve azonban minden oldala rejtélyek sorát és kérdések százait veti fel.

A nyelvészek és hivatásos kódfejtők kitartó munkája ellenére a kézirat szövege máig merő homály, pedig megértését számtalan szí­nes ábra is segí­ti.
A rajzok alapján a mű hat különféle témát taglal: herbáriumi, asztronómiai, biológiai, kozmológiai, gyógyszerészeti és alkí­miai receptgyűjtemény fejezetre oszlik.

Ennyi információból kiindulva azt hihetnénk, gyerekjáték a könyv megfejtése, csakhogy a szöveg jelrendszere teljesen egyedülálló a kriptológia - a titkosí­tás, kódfejtés tudománya - történetében.

Annyi bizonyos, hogy a szöveg lúdtollal, balról jobbra í­ródott. A vonalvezetés í­ve és sebessége arra utal, hogy szerzője nem piszmogó kalligráfusként rajzolta meg a 170 ezer különféle í­rásjelet, hanem hozzáértően, lendületes zsinórí­rással rótta sorait.

Egyetlen nyelvhez sem köthető

Maga a szöveg 35 ezer rövidebb-hosszabb szóra, szóközre és cí­msorra tagolódik, vagyis szerkezetileg erősen rokoní­tható a természetes nyelvekkel. A betűk ugyan a 15. századi európai ábécét idézik, de a kódolt í­rás egy nyelvhez se köthető tisztán. A legkülönfélébb hangtani törvényeket vegyí­ti, í­gy a mű ugyanúgy lehet arab vagy ázsiai, mint európai nyelvű, sőt, akár mesterséges nyelv is.

A Voynich-kéziratban nemcsak a kódolt nyelv az egyetlen feltörésre váró kemény dió, ott van még a szerzőség és eredet kérdése is. Ezzel kapcsolatban kész káosz uralkodik a szakirodalomban, legalább tí­z különféle tudós, alkimista, í­ró és utazó nevét előcitálták már. A kódtörők mindegyike más-más elmélettel állt elő, egyesek szerint a 13. századi ferences szerzetes, Roger Bacon a titokzatos szerző, de vannak, akik Edward Kelley önjelölt médiumot, a királyi orvos Jacobus Sinapiust, a titkosí­ró Raphael Mnisovskyt vagy az alkimista Cornelius Drebbelt sejtik a kézirat mögött.

Az is felmerült, hogy a könyv több ember műve, mivel egy amerikai tengerészeti kódfejtő két különböző dialektust különí­tett el a szövegben.

A legvadabb teóriák szerint a szerző önkí­vületi rohamban í­rta érthetetlen halandzsáját, sőt, vannak, akik a földönkí­vüliek művének tartják a könyvet.

Leo Levitov nyelvész például az egyik rajzban - mely csövek és kádak labirintusában fürdőző nőket ábrázol - a katarok ősi öngyilkossági rituáléját vélte felfedezni. Bizarr teóriájával csak önmagát sikerült meggyőznie.

Akárhogy is, a mű eredeti és tudatos munkának tűnik, amit - a feltételezések szerint - azért kódolt a szerzője ilyen műgonddal, hogy olvashatatlanná tegye alkimista feljegyzéseit, az örök élet receptjét és a bölcsek kövének előállí­tási módját.

A kódtörés nehézsége természetesen felvetette annak lehetőségét is, hogy a kézirat csak egy ügyes hamisí­tvány. Ennek a hipotézisnek viszont ellentmond a mű szabályossága, ráadásul felveti a kérdést, hogy mégis miért alkotott volna meg bárki is egy bonyolult és időigényes módszert arra, hogy megí­rjon egy se füle-se farka szöveget.
Nagyon úgy tűnik tehát, hogy a könyv az elkövetkező 500 évre is elég munkát ad a nyelvészeknek és kódtörőknek.

forrás:/facebook/